Magyarországi szerb egyházművészet
A magyarországi szerb egyházművészet fejlődését némely település esetében már a XV. századtól nyomon követhetjük. Kiemelkedik közöttük Ráckeve, Komárom és Győr, majd valamivel később a grábóci kolostor. A Csepel-szigeti Ráckevén már 1440-ben letelepültek a szerbek, és László magyar királytól külön jogokat kaptak. Egy későgótikus templomot is felújítottak ekkor, majd 1514-ben későközépkori falképekkel díszítették azt. Később, a török hódoltság idején az 1585-ben alapított grábóci kolostor volt a szerbek legjelentősebb szellemi támaszpontja.
A XVII. század végén, miután sikertelenül végződött a Balkán-félsziget felszabadításа a török fennhatóság alól, 1690-ben a nagy szerb kivándorlás élén Magyarország területére érkezett híveivel III. Arsenije Čarnojević pátriárka, majd Szentendrén létrehozta a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye új székhelyét. Az 1690-es év a szerb történelem jelentős fordulópontjává vált, nevezetesen ekkortól, az új európai áramlatok hatására a szerb kultúra fejlődésében jelentős változások kezdődtek. Szentendrének kiemelkedő szerep jutott e folyamatokban – a szerb művészet és szellemiség egyik legjelentősebb gyújtópontjává lett. Ebben az időben egy könyvmásoló műhely is nyílt a városban, amelyet a Rača kolostor szerzetesi vezettek, továbbá feljegyzésekből tudjuk, hogy a műhelyben ikonfestők is dolgoztak, mégpedig a későbizánci hagyomány szellemében.
A XVIII. század első felében az autodidakta népi ikonfestők, akik többnyire kisebb falusi templomokban dolgoztak, szintén a hagyományos művészeti szemlélethez kötődtek. Azonban festészetükben, szabadabb és találékonyabb hozzáállásuk miatt, felsejlenek a változás első jelei, a korábbi stílusfelfogástól való eltérések. E képzeletgazdagságukkal és dekorativitásukkal kitűnő ikonok mellett a Múzeumban megtalálhatók a képzettebb és tanult festők alkotásai is, akik ugyancsak a posztbizánci formanyelvet követték. Ezek között a magas stílusfokon álló mesterek között kiemelkedik Ostoja Mrkojević, Mitrofan zográf, valamint a bánáti ikonfestők, Nedeljko Popović és Georgije Ranite.
A magyarországi szerb templomokat a XVIII. században gazdagon ellátták nemcsak ikonokkal, hanem különböző istentiszteleti tárgyakkal, liturgikus textíliákkal és egyéb egyházi kellékekkel is. Ezeken a stílusjegyek változása a festészet, a grafika és a képzőművészet egyéb ágazatainak fejlődéséhez kötődött. Mégis, az ikonfestészettől eltérően, ahol a hagyományos késő bizánci megoldások a legtovább maradtak fenn, az iparművészeti tárgyak már meglehetősen korán barokk, majd rokokó stíluselemeket mutattak. A XVIII. század közepétől a helybeli szerb ötvös és más műhelyek mellett, mind gyakrabban rendelnek istentiszteleti tárgyakat ismert magyar és osztrák mesterektől is, sőt távolabbi európai műhelyekből is érkeznek értékes alkotások. Ezért a szentendrei Szerb Egyházi Múzeumban található liturgikus felszerelési tárgyak különleges gazdagságot és változatosságot mutatnak, és gyakran előrevetítik az újkori szerb művészet fejlődésének főbb vonulatait is.
A XVIII. század közepén IV. Arsenije Jovanović Šakabenta pátriárka messze ható reformokat indított el amelyek az egyházi festészetet is érintették. Az új képzőművészeti irányvonal, amely a bizánci és a nyugati stíluselemek együttélésén alapult, elfogadásra talált a megerősödött polgárság soraiban is, de ezt a szemléletet Dionosije Novaković budai püspök is támogatta. Az ő közreműködésével a XVIII. század második felében ennek a művészeti irányzatnak a legjobb mesterei festettek ikonosztázokat az Egyházmegye templomaiban, köztük Jovan Popović, Stefan Tenecki és az újvidéki Vasa Ostojić. Mellettük dolgozott még az Egyházmegyében Jovan Četirević Grabovan is, akinek a festészetében túlsúlyban maradtak az italo-krétai körhöz kötődő posztbizánci stíluselemek. A nagyméretű barokk ikonosztázok készítésének korszakában 1765 körül a Balkán déli részéről Magyarországra érkezett festőműhelyével Teodor Simeonov, aki társaival a hagyományokhoz kötődő posztbizánci szellemben megfestette a ráckevei és a székesfehérvári templomok falképeit. Az Egyházmegye templomai számára igen sok ikont is festettek, felmutatva a konzervatív stiláris megoldások értékeit. Alkotásaik a XVIII. század második felében dolgozó más festők munkái mellett igen jelentősek a szentendrei gyűjteményben.
A XVIII. század vége és a XIX. század első évtizedei az Egyházmegye számára a fénykor utolsó fontos időszakát jelentették, Pest, Buda és Szentendre ekkor még a szerb kultúra és műveltség jelentős központjai voltak. Az Egyházmegyében ekkor a legjelentősebb későbarokk és klasszicista stílust követő, többnyire a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult szerb festők dolgoztak, akik ikonosztázokon kívül nagy számban festettek önálló ikonokat és portrékat is. Ezek között a mesterek között különösképpen kiemelkedett a bajai születésű Pavel Đurković, a budai Mihailo Živković, aki a szentendrei Blagovestenszka-templom ikonosztázát is festette, valamint a nagyhatású újvidéki mester Arsenije Teodorović, a szerb klasszicista festészet legjelentősebb képviselője.
A szentendrei Szerb Egyházi Múzeum az Egyházmegye művészeti kincseinek csupán egy részét öleli fel, míg az emlékanyag nagyobb része jelenleg is a mintegy negyven magyarországi szerb templomban található. Ugyanakkor a Múzeum teljes áttekintést ad az Egyházmegye gazdag művészeti örökségéről és elénk tárja a Duna menti térség ortodox egyházművészetének alapvető fejlődési folyamatait, bemutatva a XVIII. századi szerb kultúra megújhodását és az európai áramlatokba való újbóli bekapcsolódását. Ebben a korszakban a nyugat-európai hatások alatt a szerb művészet elhagyta középkori és késő bizánci jellemvonásait, de megőrizve szellemiségét és művészeti identitását kivételes értékű és kvalitású műalkotásokat hozott létre. Kiállításunk, egy szélesebb időközt felölelve, ezeknek a művészeti értékeknek egy részét tárja elénk.
